Zero - 01

Nos, drága kis hősök, ezennel itt van nektek a fejezet. :3
A zene, amit ajánlok hozzá: Chris Brown - Zero

A kórházi ágyban feküdtem, a kamera a heges arcomra irányult éppen hevesen magyaráztam arról, hogy mire emlékszem, illetve mire nem. Mély levegőt vettem és gondolkoztam, hogy minek van helye egy jelentésben, a csendben tisztán hallottam ahogy az infúzió csöpög. Már nyitottam is a számat, hogy folytassam, de a lenyomódó kilincs hangja megzavart, a szavak a torkomra forrtak.

– Jó ég, Artemis! Úgy sajnálom, igazán nem akartam... - kezdte Robin habozva, de az értetlen arckifejezésemet meglátva hirtelen elakadt. – Azt... Azt ugye tudod, hogy mi történt?

– Úgy nézek én ki? - kérdeztem vissza szemrehányóan, s ülő helyzetbe tornáztam magamat, sajgó bordáim sikoltozva tiltakoztak a heves mozdulat ellen. – Nem, csak addig van meg, amíg Ms. Marsi összekapcsol minket, aztán Wally megint rástartol a vöröskére egy szörnyű csajozós dumával. Utána még emlékszem arra, hogy előreküldtél és... Sötét.

Elég drámaian fejezhettem be a mondanivalómat, mert Robin valósággal kapkodta a kórterem áporodott levegőjét.

– Most mi az? - ráncoltam a szemöldökömet, mire - ha lehet - még inkább kétségbe esett.

– Te komolyan nem emlékszel rá, hogy Fakutya egyeneset átdöfte rajtad az egyik kardját?

Nos, most rajtam volt a csodálkozás sora.
– Tessék? Már értem a sajgó bordákat... - bólogattam nagy komolyan és visszadőltem a párnára. – Ugye a többieknek nem esett bajuk?
Sóhajtott egyet és a fejét csóválva apró mosollyal pislogott rám.
– Szörnyű vagy! Majdnem meghalsz, öt ismétlem öt vérátömlesztést kapsz és még te aggódsz a többiekért...
Ötöt?!
– Ki adott nekem vért? - vontam fel a szemöldökömet, mire elpirult.
A hajába túrva nézett félre, én pedig  egyik lábamat a padlóra raktam.
– Ha nem mondod el, akkor kifaggatom Kaldurt - villantottam gonosz mosolyt, ő rögtön visszatuszkolt az ágyba és betakargatott.
– Jó, jó, mondom már, csak maradj nyugton. Szóval... Úgy volt, hogy Ms. Marsi adja neked a vért, de Wally kiakadt.
Hirtelen csillant fel a szemem és felélénkülten néztem rá,
– Mit mondott? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét.
– Nem az a lényeg, hogy mit mondott, hanem hogy mennyire valószínűtlenül hangosan üvöltötte...
Felkuncogtam, ő pedig méltatlankodva intett le.
– Na szóval, végül ki adott vért?
Megköszörülte a torkát, a hajába túrt és félrenézett.
– Wally négyszer, de még az ő teste sem elég gyors, hogy öt adagnyi vért adjon neked. Szóval az ötödik én voltam.

xxx

A többieknek köszönhetően hamar elhagyhattam a betegágyamat. Gyors léptekkel rohantam le a lépcsőn, egyenesen át a hangáron, majd megálltam a kórház előtt és átöleltem Zatannát.

– Köszönöm! - borultam a nyakába és nem hagytam levegőhöz jutni, mire nevetve eltolt magától.
– Mit köszönsz, hülye? Inkább én köszönöm, hogy végre felkaparhattalak a műtőasztalról... Már a fülem fájdult Wally magyarázásába, hogy mit tesz Robinnal, ha valami bajod lesz... - forgatta a szemeit.
Halk kacajt eresztettem meg, de sajgó bordáim tiltakoztak az örömöm efféle kimutatása ellen, ezért meg kellett kapaszkodnom a máguslányban. A vállát szorongattam, s éppen azon ügyködtem, hogy járás közben ne essek el, amikor Miss Marsi egyenesen elém szállt le. Jócskán megtántorodtam és bizonyára hátraestem volna, ha a vöröske nem kap el.
– Artemis Crock! - csattant fel dühösen és egyenesen a szemeimbe nézett. Átható tekintetébe belefájdult a fejem. – Hogy...?! Nem is találok szavakat. Hogy lehettél annyira meggondolatlan, hogy egyedül előremenj?
Felvontam a szemöldököm és - mivel hozzászoktam Wally sértegetéseihez - erőnek erejével szúrtam vissza.
– Ez volt a feladatom, Ms.M! - Torkolltam le csúnyán. – Persze, hogy támadtam. Ez a minimum! Fogd már fel! Értsd már meg, hogy ilyen múlttal, ilyen családdal, mint amilyen az enyém te is igyekeznél mindent megtenni! Mert én nem vagyok a tökéletes Ligás nagykutya unokahúga! Ha ezt felfogtad, akkor tárgyalhatunk. Addig... Nos kérlek hagyj.
  Na igen. Ilyenkor néha hálás voltam a szüleimnek, amiért ilyen kedves és aranyos neveltetésben részesültem... Zatanna felvont szemöldökkel nézet rám, majd erőteljesen megragadta a vállamat és heves jajgatásom ellenére is magával vonszolt a parkolóig.
– Héj, kisanyám... - kezdte, de holtra vált arcomat látva megállt. – Artemis, Artemis, mi az?!
Nem tudtam eldönteni, hogy mi bennem az erősebb, a megdöbbenés vagy a félelem. Lepörgött előttem az, ahogyan Fakutya - aki történetesen az én imádott nővérem... - megpörgeti a sai-jait és az egyiket egyenesen a mellkasomba mártja.
– Azt... Csak annyi ugrott be, hogy Robin "Zéró" egység néven küldött előre... - vontam meg a vállamat, mire a bordáim felsikoltottak.
Szerencsére a műmosolyom elég meggyőző volt, mert Zatanna nem kérdezősködött tovább, csak bepakolt  a kocsiba és Mount Justice felé vette az útját...

xxx

,, Üdv itthon, Zéró egység! "

Ez a felirat fogadott, kifeszítve a bejárat elé, mire megütközve felvihogtam. Mindannyian ott voltak. Egytől egyig. Robin bűntudatosan bökdöste a poharát, s néha bele-belekortyolt az italába, Miss Marsi, aki bizonyára előttünk ért vissza elmélyülten szemlélte a barlang falát. Kaldur'ahm és Superboy mélységesen beszélgettek, de amikor a csapatunk vezére észrevett engem, elhallgatott, felkapta a fejét és felém indult. Conner a nyomában lépdelt és teljesen megrendült, amikor Kaldur a nyakamba borult és agyonra ölelgetett.
Ezt teljes biztossággal állíthatom. Szabályosan ropogtak belé a csontjaim, amikor az atlantiszi fiú üdvözölt.
– Jó újra látni, Artemis... - köszöntött apró, megkönnyebbült mosollyal, mire csak vállat vontam.
Mintha csak meghallotta volna, valamelyik ajtó mögül Wally West száguldott elő. Ahogy lefékezett előttem, nem tudtam nem megbámulni. Egyszerűen tökéletesen nézett ki a - szinte - hófehér bőrével, a sötétvörös, enyhén rozsdás árnyalatú hajával, a vállait telepettyező szeplőkkel, a nagy, meleg, zöld szemeivel és izmos karjával. Nem ölelt meg, nem mosolygott, csak fájdalmasan sokáig nézte a hegeimet, majd kinyújtotta egyik kezét és elsimított egy tincset az arcomból. Utána ismét csak szemeztünk, de ez a nonverbális kommunikáció mégis annyira meghitt és tartalmas volt, hogy a többiek jobbnak látták, ha elhúzzák a csíkot. Talán fél óráig is így álltunk, amikor végre megszólalt. Mély, rekedtes hangjától valósággal kirázott a hideg. Tetőtől talpig elöntött a libabőr, ahogy meghallottam a nyugodt szavait.
– Örülök, hogy nem esett bajod... - apró, kisfiús mosoly jelent meg ajkain, s láttam, hogy évődik. Megfordult és elsétált, de az ajtóban még hátranézett a válla felett és csendesen hozzátette: – Zéró.